19. fejezet.

Megérkeztem!! :D Innentől kezdve próbálom rendszeresen hozni a részeket, már csak az iskolától függ minden! Azért remélem nem szól közbe... A sztoriról nem mondanék semmit, mindenki maga dönti el, hogy jó-e vagy sem. Jó olvasást! :) ♥

What!?

-          Gyere ide szöszi. – húzott rögtön magához Adam, én pedig fejem nyakába fúrtam és mélyen beszippantottam illatát. Ez a kedvenc helyem a világon. Olyan szorosan öleltem, amennyire csak tudtam. – Jól van, tudod, hogy én is téged…de ez így nem olyan jó. – célzott arra, hogy épp a bordáit nyomorgatom össze. Elengedtem, majd vigyorogva néztem fel kék íriszeibe, mire elnevette magát és megcsókolt. – Szerintem menjünk. – váltunk el egymástól, majd kéz a kézben indultunk meg kocsijához. Beültem, bekötöttem magam és miután Adam is elfoglalta helyét, felbúgott a motor, majd már úton is voltunk. Felkészített arra, hogy elég sok rokona vár rám és ne ijedjek meg, ha mindenki magához ölel és megpuszilgat, mert náluk ez így szokás.

-         -Remélem nem bánod, ha az ajándékod csak bent adom oda. – szálltam ki, majd a cuccaimat összeszedve indultunk meg be a többiekhez. Nagyon jó hangulat uralkodott a házban és az, hogy szülei is és mindenki kedvesen fogadott, csak még jobbá tette az egészet. Anyukája és Apukája is már lassan úgy kezelnek, mint egy családtagot, aminek én rettenetesen örülök.

-         Gyere egy kicsit. – húzott ki a konyhába Johanna, mire mosolyogva pattantam fel és sietős léptekkel mentem utána. Segítettem neki előpakolni a vacsorához, közben pedig beszélgettünk. – Bella, igazából azért kértelek, hogy segíts, mert beszélni szeretnék veled. Eddig még nem mondtam, de örülök, hogy te vagy a fiam barátnője. Az elmúlt években mindig olyan lányokat hozott haza, akik azt sem tudták, mi az a mosogatás. Te önként ajánlottad fel a segítséged, már az első alkalommal is, mikor még nem voltatok együtt. – emlékeztetett arra a bizonyos első tanítási napra. Elmosolyodtam az emlékre és azon, hogy akkor még milyen ellenséges voltam vele. – Előtted lévő barátnője nekiállt hisztizni, mert letörött a műkörméből fél centi vagy ha úgy tartotta kedve, bárhol nekiállt sminkelni. Sose hozott haza olyan lányt, aki tisztességes lett volna… Erre jöttél te. Már elvesztettük a reményt, de veled jobb irányba indult el és ezt köszönöm neked. Köszönöm, hogy mellette vagy. Neked köszönhetjük, hogy normalizálódott és teljesen visszakaptuk a régi, még nem lázadó fiúnkat. És ha mondhatom ezt, köszöntelek a családban. – megölelt, nekem pedig annyira kellett sírnom és mosolyognom is, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. – Remélem ez hosszú életű kapcsolat lesz. – suttogta ölelés közben, mire elmosolyodtam. Elengedett és szemembe nézett. Alig bírtam visszatartani könnyeimet.

-         Anya…. nem az a dolgod, hogy megsirasd! Mit mondtál neki!? – ölelt át védelmezőn barátom, mire felkuncogtunk és csupán tekintettel megbeszéltük, hogy ez most köztünk marad. Johanna felváltva nézett Adamre és rám, amit én értettem, ellentétben az előbb szóban forgó személlyel.

-         Minden rendben, nyugodj meg. – megöleltem Adamet és éreztem, hogy valamit mutogat az édesanyjának a hátam mögött. Mire megfordultam, ő már ott se volt. Kérdőn pillantottam Mr. Egomanre, de ő csak megvonta vállait, majd egy hirtelen mozdulattal magához rántott és ajkait enyémekre nyomta. Vadul csókolt, mintha az élete múlna rajta. Nyelve bejutásért könyörgött, amit először nem adtam meg és erre egy morgást kaptam válaszul, de miután nyelve megérintette enyémet, bomba robbant. Az elmúlt három nap benne volt ebbe a csókba és ez látszott is. – Azt hiszem, kezd hatni a terápia. – közöltem vele két csók között, mire felkacagott.

-         Várja ki a végét Miss Blake.  – kacsintott, majd kézen fogva vezetett vissza a családjához. Még egy darabig velük voltunk, majd vacsora után felmentünk Adam szobájába. Mivel végre kettesben lehettünk, úgy gondoltam, hogy most kéne átadni neki az ajándékot, így előkutattam és mögé léptem. Megkocogtattam vállát, mire megfordult.

-         Boldog Karácsonyt! – átadtam neki, ő pedig ingatni kezdte fejét és vonakodva, de elvette a csomagot. Kíváncsian vártam, mit fog szólni hozzá… - Ha esetleg nem tetszik, vagy nem tartod jó ötletnek, akkor… - mondtam volna tovább, de belém fojtotta a szót egy csókkal. Tudja, mikor mivel kell elhallgattatni egy nőt.

-         Imádom Bells. Csak te és én, egy hétig Bora Bora-n!? Tökéletes nyaralás! – végig a szemembe nézve beszélt és nem kételkedtem szavában. Ez lesz a legjobb kiruccanásom, már most érzem! – Köszönöm!! – hálálkodott tovább mikor meglátta az ízlésének megfelelő hip-hop szerelést és egy Supra cipőt. Mosolyogva figyeltem, ahogy a helyére pakolja őket, az egy hétre szóló jegyet pedig elég feltűnő helyre rakta. – De én jövök! – elém ugrott és egy fekete szemkendőt fogott kezében, amit rögtön rám is rakott.

-         Hova viszel!? – kérdezősködni kezdtem, de ő úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Levezetett a lépcsőn és hallottam, hogy mindenki vigyorog rajtam. – Adam… szerinted így hogy húzom fel a cipőm és kabátom!? – fordultam felé mikor megálltunk.

-         Először is… itt vagyok! – fordított rajtam egyet, én pedig már csak nevetni tudtam. – Másodszor pedig, így. – rám adta télikabátom és a csizmám is, majd megvártam, míg ő is magára kapja a saját dolgait, utána pedig belékarolva indultam meg. Fogalmam sem volt arról, hogy hova is vezet, csak mentem. Bíztam benne! Kíváncsi voltam… és ahogy haladtunk ez a kíváncsiság csak fokozódott. – Már nincs messze. – hallottam meg hangját, mire ösztönösen elmosolyodtam. Igaza is volt, ezek után nem sokat sétáltunk. Megállított, de még mindig nem vehettem le szememről a kendőt. Magával szembe fordított és nagy nehezen belement abba, hogy levegyem ezt az akármicsodát és szemeibe nézhessek. – Én nem tudom, mennyire fogsz kiakadni vagy mennyire leszel dühös, de mikor ezt vettem, kettőnkre gondoltam. És egyet kérek… ne problémázz rajta, jó!? – most már tényleg kíváncsi voltam erre. Semmit nem reagáltam, mire ő csak sóhajtott egyet és mögém mutatott. Megfordultam és az állam a talajt súrolta. Nem akartam elhinni, amit láttam.

-         Te idióta hülye barom!! – ennyit reagáltam és mérgesen néztem rá. – Egy ház!? Normális vagy te? Minek? Te teljesen megőrültél? – hátrébb léptem és szinte már kiabáltam vele. Láttam rajta, hogy ezt a reakciót várta, de akkor mi a bánatnak csinálta? Most ez mire volt jó? – Azt most megmondom, hogy én ebbe a házba soha nem teszem be a lábam. Adam, egy hónapja vagyunk együtt és nem egy éve, hogy összeköltözzünk. Én nem értem mi fordult meg a fejedben, de ez feleslegesen kidobott pénz volt. Ha sikerült visszaadnod annak, akitől megvetted, keress meg… Én hazamegyek. – intettem neki és elindultam hazafelé. Igazából nem is mérges voltam… inkább féltem. Tudja nagyon jól, hogy szeretem, hiszen éreztetem vele, ráadásul nem akarok mást helyette és soha nem fog más kelleni. Érzem, tudom. De ez nekem túl gyors és túl sok egyszerre. Azt már megszoktam, hogy nálam alszik vagy éppen én nála, de ez nagyon sok. Együtt élni!? Hiszen még keresetünk sincs, amiből fenntarthatnánk egy ekkora lakást. Ez nem olcsó mulatság és ezt nagyon nem gondolta át. És akkor még én problémáztam, hogy egy hetes nyaralás mennyire lesz durva ajándék… Hát ezek után én már azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány!?

-         Állj már meg! – kapta el kezem Adam és elém lépett. Nem néztem szemeibe. Valahogy a föld érdekesebbnek bizonyult. – Héé… - emelte fel fejem államnál fogva és rabul ejtette tekintetem. – Kérlek mond el, hogy most mi bánt. Mert tényleg fogalmam sincs. Tudod nagyon jól, hogy a pénz nem gond, ha nem is hangoztatom, akkor se. – próbálta kiszedni belőlem az előbbi kiabálásom okát, de nem ment neki. Most hogy mondhatnám meg, hogy félek tőle!? Attól, hogy milyen együtt élni valaki mással? Hogy nekem ez gyors? – Bella. – hajolt közelebb és orra súrolta enyémet. – Tudom, hogy félsz. De mitől? Tőlem? – kérdezősködni kezdett, mire nem válaszoltam. Tudtam, hogy ezzel akár meg is bánthatom, de nem tudom magamban tartani. Ha most nem enged el, akkor tuti, hogy tudni fog róla és azt meg nem akarom, hogy szomorú legyen vagy csalódott. – Tőlem félsz? – tette fel újra a kérdést, mire elfordítottam fejem oldalra, ő pedig elengedett. Na, ezt akartam elkerülni. Ahogy ránéztem, mintha az a határozott, mindig mindent elérő Adam eltűnt volna. Nem tudta mitévő legyen. Gondolom, még egy barátnője sem félt tőle. Igazából nem tőle félek… Az egész helyzet új és furcsa. Nem tudom hogy kezeljem. 

-         Adam. – fogtam meg kezeit, mire ő rám emelte tekintetét. – Nem tőled félek… - ahogy kijelentettem, megkönnyebbült. Viszont azt még mindig nem értette, hogy most akkor mi is van. – Ez az egész… - néztem a házra, majd vissza Adamre. – Ijesztő. – kinyögtem végül, ő pedig összekulcsolta ujjainkat. – Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. Nem vagyunk keresőképes emberek, hogy fenn tartsuk ezt a gyönyörű házat. Még magunkat se tudnánk ellátni és a szülők terhére meg nem akarok ilyen hülyeséget csinálni. Ezt nem így kellett volna. Meg nem ilyen rövid idő után… Honnan tudod, hogy két hónap múlva is ugyanígy leszünk egymással? Mi van, ha összeveszünk és szétmegyünk? Akkor ennek semmi értelme nem volt. Szerintem a leggyönyörűbb karácsonyi ajándék, amit ember kaphat egy hónap után, köszönöm, tetszik is… de nem költözöm ide. Te idejöhetsz, én nem. – ahogy kimondtam, lehunyta szemeit. Láttam rajta, hogy próbálkozik menteni a menthetőt. Nem tudtam, mi lesz most ezután, csak azt, hogy nekem haza kell mennem. – Én tényleg hazamegyek most. – felpipiskedtem magam, nyomtam egy puszit arcára és elindultam. Kattogott az agyam folyamatosan, de másra nem is tudtam gondolni, csakhogy ma is nélküle alszok el. Annyira hiányzott már, erre előáll egy ekkora baromsággal és arra már nincs ötlete, hogy ezek után hogyan tovább. Szüleink pénzéből nem élhetünk és nem is engedném. Miért!? Miért kellett most ezt!?

-         Felejtsd el! – húzott vissza és ajkaimra tapadt. – Biztos, hogy nem karácsonyozok ma nélküled. – nyögte ki két csók között és picit hátrébb hajolt, hogy szemeimbe nézhessen. – Bella. Legalább hallgass meg! Van ötletem már mindenre… csak te makacs vagy és nem hallgatod végig az embert. De ezt nem most fogom megbeszélni veled. Mást terveztem. – elindultunk vissza az új házunkhoz és az ajtóhoz érve, vettem egy mély levegőt, majd miután kinyitotta, bementünk. Egyszerűen gyönyörű volt belülről is. Tágas és szép. Annyira jó érzéke van az ilyenekhez, ezt már észrevettem. – Majd nézelődünk még itt eleget. De most… - az ajtóhoz préselt és újra megcsókolt. Itt már úgy voltam vele, hogy nem érdekel semmi és senki, csak ő. Teljesen átadtam magam az érzésnek…

Reggel arra ébredtem, hogy melegem van. Kinyitottam szemem és láttam, hogy Adam szinte teljesen rajtam fekszik és szorosan ölel magához. Nem akartam megmozdulni, nehogy felébredjen, de tudtam, hogy huzamosabb ideig nem fogom bírni. Viszont ezért a látványért megéri. Annyira nyugodt és kisfiús arca van ilyenkor, egyszerűen nem bírok betelni a látvánnyal. Nem tudtam visszafogni magam és gyengéden megsimogattam arcát. Nem ébredt fel, így bátorkodtam hajába túrni, de erre már megmozdult. Kinyitotta szemeit és mikor rájött, hogy hol is van, fejét nyakamba fúrta. Gerincemen végigfutott egy jóleső bizsergés és karom köré fontam.

-         Jó reggelt. – morogta nyakamba, majd nyomott rá egy puszit és még egyet és még egyet. Arcomon széles mosoly terült el és csak azt éreztem, hogy nekem ez kell. Már nem tudnék úgy elaludni, hogy nincs mellettem vagy csak nagyon nehezen.

-         Neked is. – felhúztam magamhoz és megcsókoltam. Elmosolyodott közben és végigmért szemeivel. – Na jól van, persze… most még leskelődj is. – elnevettem magam, ő meg úgy nézett rám, mint egy idiótára.

-         Most te komolyan előttem szégyenlősködsz!? – felvonta szemöldökét. Próbáltam eltakarni arcom, hogy ne lássa, mennyire zavarban vagyok ettől a témától, de csípőmre ült, megfogta kezeimet és elhúzta arcomtól. Félve néztem rá és csak értetlenséget láttam arcán. – Bella, nincs mit szégyellned! Olyan tested van, amit más nyugodtan megirigyelhetne. Ráadásul én szeretem, és csak ez számít. Másnak nem kell tetszened vagy megfelelned, nekem így vagy tökéletes és nem szeretném, ha előttem félnél megmutatni magad. Tudod nagyon jól, hogy szeretlek és ez azt jelenti, hogy mindenhogyan. Nem csak ruhában, anélkül is… sőt, akkor talán még jobban. Én nem tudom, hogy te és Jensen milyen viszonyban voltatok, de én szeretném, ha a mi kapcsolatunk sokkal jobb lenne. – fölém hajolt és jelentőségteljes pillantással nézett szemeimbe. -  Látom, amit látok és hidd el nekem, hogy te vagy az eddigi legjobb csajom, és ha tehetem, más nem is lesz. – elmosolyodott, mire csak megingattam fejem és egyszerűen boldog voltam.

-         De ha már itt tartunk, akkor azt elmondhatnád, hogy milyen ötleted van az együttélésre. – folytattam a tegnap elkezdett párbeszédet, mire csak sóhajtott egy nagyot és visszafeküdt mellém. Oldalra fordultam, belenéztem gyönyörű kék szemeibe és valahogy úgy voltam vele, hogyha erre a két szempárra kelhetek majd minden reggel, nem érdekel más és az sem, hogyan tartjuk fenn a lakást.

-         Mivel mind a ketten kaptunk már egy kevés pénzt a szüleinktől, amit félre tettünk, így az tökéletes indulásnak. Én már felkerestem egy embert, aki termeket ad ki és lefoglaltam egyet, valamint meghirdettem a táncoktatást, és ha nem bánod, a te nevedben is. – itt egy picit elvörösödött, mire arcomra széles mosoly húzódott. Ritkán látom zavarban és az ilyen pillanatok nekem nagyon sokat érnek. – Négy csoportot hirdettem. Két picit és két nagyot. A pici az hattól tizennégy éves korhatárral, míg a nagy tizenöttől huszonnégyig működne. Rengeteg jelentkező van, és ha minden igaz, akkor január harmadikán már kezdhetjük is. A beosztást már megcsináltam és szinte mindent, neked már csak arra kéne figyelned, hogy hol hirdetnek versenyeket, mert ha nyerünk velük, akkor abból mi is szerzünk bevételt. És ha még nem mondtam volna, akkor természetesen fizetnének a táncoktatásért. Átszámoltam neked forintba, így ha nem tévedek, akkor havonta fejenként keresünk majdnem százötvenet. Az háromszáz és kezdésnek bőven elég. Onnantól meg úgy is alakul. Ráadásul van közös pénzünk már. Az egyik versenyen nyertünk, nem? – próbáltam magamhoz térni, de egyelőre még nem ment. Ezt így mind megcsinálni, ráadásul úgy, hogy stimmel minden és tényleg jó ötlet. Hihetetlen egy pasit fogtam ki, és ahogy elnézem, ő komolyan gondolja velem a dolgokat.

-         Adam. – folyamatosan szemeibe néztem, ő meg érdeklődve méregetett, mire elmosolyodtam és tátottam a számat, hogy folytassam. – Szeretlek. – ahogy kimondtam, ledöbbent. Valami ilyen reakciót vártam. Eddig még nem mondtam ki soha. De azt hiszem most már teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem. Letagadni se tudnám, de nem is akarom.

Arcán akkora mosoly terült el, amilyet eddig még nem láttam. Már attól boldog voltam, hogy ő is az. Mire eljutott oda, hogy reagáljon valamit, arra én már megcsókoltam, amit ő viszonzott is.

-         Életem eddigi legjobb karácsonya, az már biztos. – nyögte ki két csók között, amitől nekem vigyorognom kellett. – Ezek után nem szeretnék ellenkezést hallani az összeköltözéssel kapcsolatban. Jössz és kész! Amúgy… én ezt már megbeszéltem szüleiddel is. – az utolsó mondatánál kikerekedtek szemeim és csak néztem előre. Hogy mi!? Anyuék erről már tudtak és nem mondták el? Ráadásul még bele is mentek? Hol vannak a szüleim és Adam mit csinált velük!? – Ne nézz így. Ők azt mondták, hogy jöhetsz, nincs ellenükre, csak annyi kérésük volt, hogy ne felejtsd el őket és látogass haza időnként. – vigyorgott és önelégült feje volt, mert tudta, hogy ő nyert. Elnevettem magam és hirtelen olyan röhögő görcs jött rám, hogy fejem belefúrtam párnámba és csak nevettem. – Valahogy nem vártam mást. – kuncogott mellettem Adam is, én meg csapkodtam, mint egy retardált fóka. Vajon mióta tervezgette ezt az egészet!? Ráadásul anyáék is tudnak erről, ami azt jelenti, hogy akkor beszélték meg, mikor Adam nálunk volt. A legviccesebb az, hogy én ebből semmit nem vettem észre. – Na látod!? Ez az, amit szeretnék minden egyes nap látni és hallani. Muszáj ideköltöznöd neked is, mert ha nem, összebilincselem magunkat, aztán köteles leszel velem jönni. – ahogy ezt elhadarta, még jobban nevetnem kellett. Magához húzott és nyomott egy puszit nyakamba, mire testem átjárta a melegség és egész egyszerűen csak boldog voltam.

-         Nyugodj meg, ideköltözök. – kinyögtem végre, csakhogy lecsillapodjon. Sikerült is lenyugtatnom, mert olyan szeretetroham kapta el, hogy alig bírtam szabadulni kezei közül. Még öltözködés után is egész végig engem ölelgetett és bárhova mentem, utánam jött. – Adam… - szóltam rá, mikor nem tudtam lépni se, mert ott ugrált körülöttem. – Ha nem hagyod ezt abba, nem jövök ide. Az elkövetkezendő nyolcvan évben is ezt akarod csinálni!? – felvont szemöldökkel kérdeztem, mire szemei kikerekedtek és hátrébb lépett egyet.

-         Kisasszony kérem… csak okosan. – kacsintott, majd otthagyott. Na, szépen vagyunk. Ha tudom, hogy ennyi elég is neki, akkor már előbb mondom. Legalább lesz időm körülnézni egy kicsit. Ahogy a bejárati ajtón belép az ember, egy hatalmas tágas nappaliban találja magát, onnan vezet fel egy hosszú lépcső az emeletre, mellette lehet elmenni egy nagy és modern táncterembe, a lépcsővel szemben pedig egy kis folyosó vezet a konyhába. Ez a helyiség is tele van modern eszközökkel és meg sem lepődtem mikor a sütőm elkezdett beszélni hozzám. De tényleg… Ez ijesztő!
- Adam!! - kiabáltam el magam. Hallottam, ahogy leszáguldozik a lépcsőn. Már mozdulni se mertem. - Mi a jó édes isten ez?? Beszél a sütőm... - mutogattam, gesztikuláltam és totál készen voltam. - A mikró is pittyeg és a mosogatógépet már ki sem merem nyitni. Én itt meg fogok őrülni.. - hallgatta végig kirohanásom, de még mielőtt megszólalhatott volna, egy újabb sokk ért.