Directioner: Köszönöm szépen! :) ♥ És igen, olvastam a Csitt-csitt-et és nagyon tetszett! :D A srác neve onnan van, igen... nem tudtunk barátnőimmel mit kitalálni, így emellett döntöttünk. :)
Im Yours
- Te mit keresel itt? - löktem arrébb hívatlan vendégem, becsuktam az ajtóm és elindultam a földszintre. - Ha jól tudom, nem kértem gardedamot. - beszéltem hozzá, miközben anyuékat kerestem a házban. - Anyuuu elmentem, majd jövök! - kiabáltam el magam, mikor már öt percnyi futkosás után sem találtam meg őket.
- Állj már meg egy kicsit... - rántott vissza Folt, mikor kiléptünk a házból és becsuktam az ajtót. - Mi volt ez a mai? Te nem ilyen vagy! - felhúzott szemöldökkel kérdezett, én meg összefontam karjaimat mellkasomon.
- Akarod mondani... nem ilyen voltam! Azóta már eltelt több, mint két év! Azt hitted, hogy ugyanolyan naív és megvezethető maradok? Tévedtél.! - próbáltam kikerülni, de ő visszatartott és a falhoz nyomott. - Engedj el Folt! - hangomból csak gyűlölet érződött, de ő nem foglalkozott vele.
- Bella! Beszélni szeretnék veled, mielőtt nem késő.. Hallgass már végig! - furán nézhettem rá, mert ő lehunyta szemeit, vett egy mély levegőt majd belekezdett mondókájába. - Tudom, hogy két éve nagyon hülye voltam és ha hiszed, ha nem, kegyetlenül megbántam, hogy Londonba mentem tovább tanulni és nem maradtam veled. Próbáltalak elérni, de számot cseréltél. Amikor otthon voltam és átmentem, tesód küldött el. Nem láttalak, nem beszéltünk és egy idő után beletörődtem, hogy ennyi volt, de tényleg. Tudom, hogy én szakítottam veled és nem is akárhogy.... Megaláztalak, amiért a mai napig gyűlölöm magam. - magyarul hadart, én pedig próbáltam minden egyes szót felfogni. - Egy évet szántam arra, hogy keressek valakit helyetted, hiszen ha te nem akarsz látni, akkor végeztünk és meg is értettelek... Viszont bárkivel keveredtem össze akár csak egy tánc erejéig, egyből téged kerestelek benne. A te vonásaidat, stílusodat és mindent, de senkiben sem találtam meg ugyanazt. Nem tudtam továbblépni és szerintem soha nem is fogok tudni. Mikor megtudtam, hogy New Yorkba költöztök, minden reményt elvesztettem. Másik kontinens, ráadásul olyan, ahol még nem jártam és akkor azt hittem, hogy életemben egyszer nem lesz lehetőségem arra, hogy idejöjjek. Aztán megtudtam, hogy a tánciskolánkkal idejövünk két hétre. Azonnal kattogott az agyam, hogy miként találkozhatok majd veled, aztán előtte este hívtalak, kerestelek, nem vetted fel. Gondoltam majd úgy is megtalállak... Aztán ma a suliba, mikor kiszúrtalak a nézők között azzal a sráccal, részben örültem, részben pedig ölni tudtam volna. Aztán a teremben is csak szívtuk egymás vérét, de azzal a bájgúnárral meg el se szakadtatok egymástól és az a tánc... mindegy. El akartam mondani, hogy a mai napig ugyanúgy szeretlek, mint két éve... Talán még nem késő. - az utolsó mondatánál, lesütöttem szemeimet. Egyszerűen nem mertem ránézni. Annyi minden kattogott fejemben, hogy majd megőrültem. Ott van Adam, akivel végre rendeződni látszik a kapcsolatunk, erre felbukkan Folt, mert miért ne!? Már kezdtem örülni, hogy egyenesbe jön minden, erre itt van a következő probléma. Tudom, hogyha most a szemébe nézek, akkor látja, hogy még ő se közömbös nekem teljesen, de már nincs meg az a nagy szeretet felé, mint anno. Régen volt és a sebek már majdnem begyógyultak. Majdnem elfelejtettem, hogy létezik, erre felbukkan a semmiből és szép lassan lerombolja a már majdnem teljes kapcsolatomat Adammel. - Nézz rám Bella. - kérte, de én nem hallgattam rá. Továbbra is cipőm orrát bámultam. Miért!? Miért pont most került elő!? Miért én!? - Bella. - állam alá helyezte kezét és gyengéd erőszakkal kényszerítette, hogy szemébe nézzek. Szemei csillogtak, arca enyhén borostás volt és haja úgy nézett ki, mintha össze lenne kócolva, de én tudom, hogy nem kevés munka van emögött a "hanyag" frizura mögött, ami iszonyatosan dögös külsőt kölcsönöz neki. Egyszóval tökéletes volt.
- Márk... - nem tudtam, mit mondhatnék neki. Azt nem mondhatom, hogy szeretem, mert ez nem igaz. Dögös, magas, helyes és elképesztően szexi, de ennyi... Tetszik, de nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok. - Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Reméltem, hogy már soha nem bukkansz fel és élhetem az életem. Továbbléptem, mert muszáj volt. Akkor két éve téged nem érdekelt, mi lesz velem. Megcsaltál és ennek tetejébe megaláztál. Azok után soha nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen pillanat. Meg sem fordult a fejemben, hogy még egyszer hallhatom tőled azt a bűvös, kilenc betűs szót és tessék... tévedtem. De miért Márk? Miért? Annyi lány van még és annyian szeretnének csak egy éjszakát eltölteni veled, akkor gondolj bele.. hányan akarnak örökre veled lenni? Nézz magadra. Dögös vagy, helyes és szexi. Ki lenne az a hülye, aki nemet mondana neked!? Sokkal jobb lányokat kaphatnál, mint én. Fölöslegesen futsz utánam. Én már lezártam ezt az ügyet. Itt egy új lehetőség arra, hogy keress magadnak valakit. Ahogy mondtam... nincs olyan lány, aki nemet mondana neked. - próbáltam ráébreszteni arra, hogy feleslegesen próbálkozik nálam. Kettőnk között már nem lesz semmi.
- De van olyan lány, aki nemet mond... te! Nem tudok továbblépni, egyszerűen nem megy! Kellesz nekem Bella... nélküled senki vagyok! Csak egy robot. Egy üres, érzelemmentes senki. Mindennap gondoltam rád a két év alatt és rájöttem, hogy jobban szeretlek a világon bárkinél. Kérlek.. adj egy esélyt! - a végét olyan hallkan suttogta, hogy azt hittem, csak képzelődöm. Az eszem azt kiabálja, hogy 'nem, felejtsd el' , de a szívem legmélyén még mindig vannak érzéseim iránta. Viszont Adam az, aki tényleg, teljes mértékben magához láncolt, ha nem is látszik. Őt szeretem és nem tehetem ezt vele.
- Sajnálom Folt... nem lehet. - nagy nehezen kinyögtem ezeket a szavakat és ki akartam bújni kezei közül, de elkapott, visszanyomott és ajkait enyémekre tapasztotta. Nem akartam visszacsókolni, ellenkeztem, mellkasát ütöttem, de meg sem érezte. Kitartóan csókolt tovább, egész testével a falhoz préselt és nyelvével bejutásért könyörgött. Továbbra is tiltakoztam, de nem engedett el. Egyik kezével tarkómnál hajamba túrt és meghúzta, úgy hogy fejem megemelkedett és itt volt az a pillanat, mikor átadtam magam neki. Nyelve rögtön táncra hívta enyémet és derekamnál fogva préselt magához. Mintha bomba robbant volna... minden eddigi érzelem köztünk felszabadult, csak az volt a különbség, hogy ő elmosolyodott közben, az én könnyeim pedig potyogni kezdtek. Maga a tudat, hogy őt csókolom és nem Adamet és az, ahogy szakított velem... minden emlékem, ami hozzá kapcsolódott, eszembe jutott. Égetett, mardosott belülről egy érzés. Csalódottság, megbántottság, de talán még egy kevés szeretet is. - Kérlek... - elváltam tőle és oldalra fordultam. Próbáltam rendbeszedni magam, ami nehezen ugyan, de sikerült. - Ami most történt... az soha nem történt meg! Oké? - kérdeztem, miközben elindultam a kocsimhoz.
- De én nem tudok úgy tenni, mintha ez soha nem történt volna meg. - elkapott és visszarántott, de én elhúzódtam tőle. - Nekem nagyon sokat jelentett ez az egész és tudom, hogy neked is, hiszen éreztem rajtad. Ne tagadd! Adj egy esélyt... csak egyet! - átkarolta derekam, de én minden erőmet összeszedve, ellöktem magamtól.
- Nem lehet Folt... Adamet szeretem! Ne rondíts bele kérlek! Lépj tovább, ha nehéz is. - kikerültem és beültem a kocsimba. Elindultam a Blue Rose-hoz, de még előtte leparkoltam egy mellékutcába, rendberaktam a fejem és próbáltam lenyugodni. Nem akarom elhinni, hogy ez velem történik.... Annyira hihetetlen, hogy pont most talál meg és pont most mondja el az érzéseit. Ha ezt még a nyáron megteszi, visszafogadtam volna, de így esélytelen...
- Sziasztok! - köszöntem a csapatnak, mikor odaértem a Blue Rose-hoz. Nagy ölelés után, már csak a másik csapatra vártunk. Kerültem Adamet, mindig beszélgettem valakivel. Sofia is csatlakozott hozzánk, hiszen ő is közénk tartozik. Ráadásul mikor elmeséltem neki, hogy mit művelt a másik csapat, kifejezte nemtetszését egy igen erős káromkodással. - Sofi mesélnem kell valamit. - a lehető legkomolyabb arckifejezéssel néztem rá, ő meg azonnal félrehúzott a többiektől és érdeklődve hallgatott. Minden elmeséltem neki, amit Folt mondott vagy tett.
- Bella... te vonzod az ilyet. - ingatta fejét, én meg megvontam vállaimat. Nem én akartam így, elhiheti. - Adam tud róla? - ez volt a következő kérdése, mire én kezdtem el rázni a fejem. - De el akarod mondani neki, ugye? - tette fel azt a kérdést, amire nem tudtam a választ. El akarom mondani neki, persze... de mi van ha úgy gondolja, hogy a múltam miatt nem lehet köztünk semmi? De ha meg nem mondom el, akkor meg a titkolózás miatt marad ennyiben a kapcsolatunk és ezt se akarom...
- Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. - sóhajtottam egy nagyot, ő meg adott egy fejbeket. - Jó.. a verseny után elmondom neki. - ahogy ezt kijelentettem, elmosolyodott, én meg a fejemhez kaptam. - Tudtad, hogy ez fájt? - dorgálón néztem rá, az ő arcára meg egy gonosz vigyor kúszott, mire szúrós szemekkel válaszoltam. Elnevettük magunkat, majd visszaslattyogtunk a többiekhez, akikkel már az ellenfél is ott volt. Beálltunk a csapathoz, majd ránéztem a másikakra. De ebben a pillanatban elkezdett esni az eső, mire mi összemosolyogtunk, mert már tudtuk, hogy mit táncolunk és ez esővel jobban néz ki. - Na, akkor kezdhetjük? - vigyorogtam át Folték csapatára, ők meg vonakodva bólintottak. Kíváncsi leszek, mit alkotnak.. - Brandon!!! - kiabáltam el magam, ő meg felnyitotta a kocsija csomagtartóját, amiben egy egész Dj pultot megszégyenítő technika volt. - Ti kezdtek! - kacsintottam a délutáni bunkó dögre, ő meg picit mintha megszeppent volna. Szerintem az eső teszi...
Mi hátrébb álltunk és figyeltük, hogy mit alakítanak. Próbáltak valami tánc félét mutatni, de nem ment nekik. Az egyik nyafogott a haja miatt, a másik a cipője miatt, a harmadik meg egész egyszerűen kiállt, hogy ő esőben nem táncol. Folt szemei végig rajtam időztek, de én nem tartottam a szemkontaktust. Úgy meg pláne, hogy Adam átkarolt hátulról és egy puszit nyomott nyakamba.
- Szerintem nyertünk. - arcán széles mosoly volt, nekem pedig pillangóim örömtáncot jártak.
- Szerintem is. - nyomtam egy puszit arcára. - Majd ha ezt lerendeztük, beszélnünk kell. - megfordultam karjaiban és ő érezte, hogy ennek a mondatomnak komoly súlya van. Bólintott egyet és láttam rajta, hogy megcsókolna, de nem tette, aminek örültem.
- Mond el most... ők még úgy is szerencsétlenkednek egy sort. - fogta meg kezem és arréb húzott a többiektől. Ahogy haladtunk, láttam, hogy szép számban gyűltek össze az emberek megnézni, hogy mi van itt és láttam a nézők között az ofőnket, egy-két tanárt és az igazgatót is. Kíváncsi vagyok, hogy ezért kapunk-e valamit... - Ha a Folt ügyről akarsz beszélni, akkor láttam... - hirtelen fel sem fogtam, mit is mondott. Csak álltam és néztem. Látta!? Mi van!? És ha ő ezt látta, akkor miért ölelgetett? Na... lemaradtam... - Gondoltam elmegyek érted, hogy együtt jöjjünk erre az akármire, de mikor odaértem, az a gyerek már ott volt. Láttam a csókot és az azutáni jelenetet.... - ahogy beszélt, nem akartam elhinni, hogy milyen nyugodtság árad hangjából. Mintha nem is az-az Adam lenne, aki tegnap még problémázott, mert megcsókoltam Jensent. Mi történt itt? - Bella.. - emelte fel fejem és belenéztem csillogó szemeibe. Mosolygott, amit nem tudtam hova rakni... - Tudtam, hogy nehéz dolog lesz téged megnyerni és azt is tudtam, hogy küzdenem kell majd azért, hogy mellettem tartsalak. De hallottam azt is, hogy mit mondtál a srácnak. - jelentőségteljes pillantást vetett rám és itt már mindent értettem. Halvány mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szerintem bizonyítottam már, hogy engem más srác ÚGY soha nem fog érdekelni, mint te. Fogalmam sincs, hogy ezt mivel és hogyan érted el, de ez van... Se Jensenre, se Foltra, se senkire nem tudok pasiként nézni, csak rád. És érezd magad megtisztelve, mert mással nem voltam még így sose. A csók és Folt és a hülyeségei, amiket mondott, mind csak szavak számomra és rossz emlékek. Örülök neki, hogy hallottad, mit mondtam és tudod, hogy mi is van, mert ha ez az egész bekavart volna, én most őrjöngenék. Elegem van már abból, hogy nem jöhet egyenesbe semmi, mert mindig akad valaki, aki belerondít. Legyen az egy hülye fogadás, egy pasi vagy egy ex... Mindegy mi, de mindig van valami és ezt unom. Egy valamit szeretnék, hogy legyen valaki, aki feltétel nélkül szeret... mást nem! De ez nem jöhet össze ilyen hülyék miatt... - biccentettem Márk felé, akik úgy döntöttek, hogy inkább vereséget szenvednek, de nem táncolnak esőben... Félreálltak és inkább várták, hogy mi mit csinálunk.
- Ne hagyjuk, hogy beleszóljanak. - Adam magához húzott, mire felnéztem szemeibe. - Tudod mi az, amit mindig is ki akartam próbálni? - suttogta a szavakat, meleg lehelete csikizte arcom és átjárt a melegség. Kíváncsi pillantásomat látva el akarta mondani, de Sofia odajött és visszarángatott minket a csapathoz egy "Majd később enyelegtek" szöveg kíséretében.
- Na ennyi volt?? Erre veritek magatokat? Ezért volt nagy az arcotok a táncteremben? Remek... ügyesek vagytok! Ez csak eső... nem sósav vagy láva, hogy félni kellene tőle. De ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk, hogy mi az a tánc... Mehet srácok? - körbenéztem és mindenhonnan mosolygó és magabiztos arcok köszöntek vissza rám. Tudtam, hogy elég egy embernek elkezdenie egy mozdulatsort, a többiek tudni fogják a többit. Elég összeszokott társaság vagyunk már az ilyenhez. - Akkor hajráááá!!!! - elkiabáltam magam, Brandon már adta is a zenét, mi meg átfutottunk a tömeg másik oldalára, de ezt szinte senki nem látta, mert lekapcsoltuk az összes villanyt. Még szerencse, hogy sokan jöttünk. - A lényeg, hogy valami mindig kezdjen bele valamilyen koreográfiába és mi megyünk utána... ennyi.. - még gyorsan adtunk Adammel pár tanácsot és már kezdtük is.(VIDEÓ) Volt, hogy mi is rontottunk, olyankor az ellenfél arcán hatalmas mosoly volt, de minket ez nem zavart. Folytattuk tovább, mert éltetett bennünket a harag, amit délután keltettek bennünk és persze bizonyítani is akartunk, hogy nekünk ez igenis megy. A taps és az őrjöngés közben pedig csak erőt adott a folytatáshoz. Sokszor összemosolyogtunk, mert rontottunk... nem is keveset, de hát ez van. Ez csak szimpla rögtönzés és nem egy megbeszélt koreográfia, hogy másodpercről másodpercre pontosan tudnunk kell. Én azt mondom, hogy jól sikerült!
- Ezt akartam kipróbálni.. - a végén magához rántott Adam és ajkait enyémekre nyomta. Ez hiányzott nekünk egész nap. Kíváncsi leszek meddig játszuk ezt a "Randizzunk, mert különben túl gyors lenne" dolgot.. Az eső perzselte bőrömet és minden porcikámmal kívántam őt. Körülöttünk mindenki tapsolni és fütyülni kezdett, mire mosolyogva elváltunk egymástól. Tekintetem pár másodpercre összeakadt Foltéval. Láttam rajta a csalódottságot, de valahogy nem foglalkoztatott annyira. Egy halvány mosolyt küldtem felé, majd a következő pillanatban megkapaszkodtam Adamben, mert a csapattagok a nyakamba ugrottak.
- Megcsináltuuuuk!!!!! - őrjöngött Sofi, én meg jó szorosan magamhoz öleltem. Igen, tényleg! Valóban megcsináltuk!!! A csapatunk szó szerint ki kelt magából. Mindenki táncikált, énekelt és csak szimplán jó kedvünk volt.
- Sofia Boutella, Isabella Blake és Adam Gray! - hallottuk meg az izgazgató hangját, mire egyszerre fordultunk meg. Az ofőnk, a diri és még egy-két tanár a sulinkból minket nézett és az se zavarta őket, hogy teljesen eláztak. Jasmine szemében láttam a büszkeséget és biztos voltam benne, hogy ő mellettünk áll. - Fogalmam sincs, hogy kinek jutott eszébe ez a hülyeség. Ezzel a cselekedettel az iskolánkat képviseltétek és nem mást... A mi nevünkhöz kapcsolják majd a történteket. És tudjátok mit mondok erre? - a hangjából ítélve, nagyon nem tetszett neki ez a kis jelenet. Már vártam, hogy mondja, kicsap minket a suliból vagy egyéb hasonló és akkor.... - Azt, hogy fantasztikus volt!! Amit láttunk tőletek, azt eddig még senki nem csinálta meg... Bátran kiálltatok mindenféle koreográfia nélkül és csak táncoltatok. Látszik, hogy a csapat összekovácsolódott és mertek bízni a másikban. A technika néhol még nem volt pontos, de legelső próbálkozásnak tökéletes!! És igen... lesz még több is! Remek ötletet adtatok, amit holnap hallhattok is az iskolában, de most siessetek haza, mert betegek lesztek és holnap szükségem van mindenkire! - ahogy ezeket mondta, újra őrjöngtünk és csináltunk egy hatalmas csapatölelést. - Szép volt! - ölelt át minket az ofő is, mire bevettük a körbe és ugráltunk egy sort. Annyira jó érzés, hogy a tanári kar is elismer minket, hogy azt el sem tudom mondani!!
- Gyere! - fogta meg kezem Adam és a kocsija felé húzott. Itt már csak az a baj, hogy az én autóm nem maradhat itt...
- Te figyelj csak... én is kocsival jöttem és nem hagyom itt. - Adam bólintott, hogy értette, így először az én járgányomhoz igyekeztünk. Alig értem oda, csörgött a telefonom, amit kikaptam zsebemből, de az eső miatt csúszott a kezem és mire felvettem volna, elhallgatott. Úgy voltam vele, hogy majd visszahívom, bárki is az. Épp beszálltam volna, mikor újra keresett valaki. Adam vette fel.
- Igen? Bella telefonja. - beszélt, miközben én fűtést kapcsoltam a kocsiban. - Nem.. Adam. - ránéztem és arcáról értetlenség tükröződött. - Jess... lassabban! Mi történt? - összeráncolta szemöldökeit és úgy nézett rám, mintha rémet látna. - Azonnal ottvagyunk! - kinyomta, kihúzott, átültetett az anyós ülésre, beült a volán mögé és meg sem szólalt, csak gyors vágtában elindultunk.
- Adam.. mit mondott Jess? Hova megyünk? Mondj már valamit!!! - aggódva néztem rá, mire ő nyelt egyet és bűnbánón nézett rám. - Adam bökd már ki az isten szerelmére! - most már kiabálam vele.
- Édesanyádat megtámadták az utcán és kórházban van... - ahogy kimondta, fordult egyet velem a világ. Csak meredtem magam elé és nem akartam elhinni, amit mondott. Megtámadták? Ki? Kórházban? Ugye nem súlyos.... Istenem, nem hiszem el..
Adam, kezét nyugtatón térdemre helyezte, de nem tudtam figyelni rá. Csak azon járt az eszem, hogy ne legyen semmi komoly baja anyunak. Ezt nem érdemli meg. Lehet, hogy nem mindig volt a legtökéletesebb anyuka, de akkor se ez jár neki. Ahogy leparkoltunk a kórház előtt, kiugrottam és berohantam az épületbe. A recepción alig akarták megmondani, hogy melyik kórteremben fekszik anya, de nagy nehezen közölték. A liftet se vártam meg, elindultam felfelé a lépcsőn és kettesével szedtem a fokokat. A másodikon ott volt apu, Jess, Jared és Maria is. Ahogy odaértem, Jess a nyakamba borult, mire én szorosan fogtam magamhoz.
- Állj már meg egy kicsit... - rántott vissza Folt, mikor kiléptünk a házból és becsuktam az ajtót. - Mi volt ez a mai? Te nem ilyen vagy! - felhúzott szemöldökkel kérdezett, én meg összefontam karjaimat mellkasomon.
- Akarod mondani... nem ilyen voltam! Azóta már eltelt több, mint két év! Azt hitted, hogy ugyanolyan naív és megvezethető maradok? Tévedtél.! - próbáltam kikerülni, de ő visszatartott és a falhoz nyomott. - Engedj el Folt! - hangomból csak gyűlölet érződött, de ő nem foglalkozott vele.
- Bella! Beszélni szeretnék veled, mielőtt nem késő.. Hallgass már végig! - furán nézhettem rá, mert ő lehunyta szemeit, vett egy mély levegőt majd belekezdett mondókájába. - Tudom, hogy két éve nagyon hülye voltam és ha hiszed, ha nem, kegyetlenül megbántam, hogy Londonba mentem tovább tanulni és nem maradtam veled. Próbáltalak elérni, de számot cseréltél. Amikor otthon voltam és átmentem, tesód küldött el. Nem láttalak, nem beszéltünk és egy idő után beletörődtem, hogy ennyi volt, de tényleg. Tudom, hogy én szakítottam veled és nem is akárhogy.... Megaláztalak, amiért a mai napig gyűlölöm magam. - magyarul hadart, én pedig próbáltam minden egyes szót felfogni. - Egy évet szántam arra, hogy keressek valakit helyetted, hiszen ha te nem akarsz látni, akkor végeztünk és meg is értettelek... Viszont bárkivel keveredtem össze akár csak egy tánc erejéig, egyből téged kerestelek benne. A te vonásaidat, stílusodat és mindent, de senkiben sem találtam meg ugyanazt. Nem tudtam továbblépni és szerintem soha nem is fogok tudni. Mikor megtudtam, hogy New Yorkba költöztök, minden reményt elvesztettem. Másik kontinens, ráadásul olyan, ahol még nem jártam és akkor azt hittem, hogy életemben egyszer nem lesz lehetőségem arra, hogy idejöjjek. Aztán megtudtam, hogy a tánciskolánkkal idejövünk két hétre. Azonnal kattogott az agyam, hogy miként találkozhatok majd veled, aztán előtte este hívtalak, kerestelek, nem vetted fel. Gondoltam majd úgy is megtalállak... Aztán ma a suliba, mikor kiszúrtalak a nézők között azzal a sráccal, részben örültem, részben pedig ölni tudtam volna. Aztán a teremben is csak szívtuk egymás vérét, de azzal a bájgúnárral meg el se szakadtatok egymástól és az a tánc... mindegy. El akartam mondani, hogy a mai napig ugyanúgy szeretlek, mint két éve... Talán még nem késő. - az utolsó mondatánál, lesütöttem szemeimet. Egyszerűen nem mertem ránézni. Annyi minden kattogott fejemben, hogy majd megőrültem. Ott van Adam, akivel végre rendeződni látszik a kapcsolatunk, erre felbukkan Folt, mert miért ne!? Már kezdtem örülni, hogy egyenesbe jön minden, erre itt van a következő probléma. Tudom, hogyha most a szemébe nézek, akkor látja, hogy még ő se közömbös nekem teljesen, de már nincs meg az a nagy szeretet felé, mint anno. Régen volt és a sebek már majdnem begyógyultak. Majdnem elfelejtettem, hogy létezik, erre felbukkan a semmiből és szép lassan lerombolja a már majdnem teljes kapcsolatomat Adammel. - Nézz rám Bella. - kérte, de én nem hallgattam rá. Továbbra is cipőm orrát bámultam. Miért!? Miért pont most került elő!? Miért én!? - Bella. - állam alá helyezte kezét és gyengéd erőszakkal kényszerítette, hogy szemébe nézzek. Szemei csillogtak, arca enyhén borostás volt és haja úgy nézett ki, mintha össze lenne kócolva, de én tudom, hogy nem kevés munka van emögött a "hanyag" frizura mögött, ami iszonyatosan dögös külsőt kölcsönöz neki. Egyszóval tökéletes volt.
- Márk... - nem tudtam, mit mondhatnék neki. Azt nem mondhatom, hogy szeretem, mert ez nem igaz. Dögös, magas, helyes és elképesztően szexi, de ennyi... Tetszik, de nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok. - Fogalmam sincs, mit kéne mondanom. Reméltem, hogy már soha nem bukkansz fel és élhetem az életem. Továbbléptem, mert muszáj volt. Akkor két éve téged nem érdekelt, mi lesz velem. Megcsaltál és ennek tetejébe megaláztál. Azok után soha nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen pillanat. Meg sem fordult a fejemben, hogy még egyszer hallhatom tőled azt a bűvös, kilenc betűs szót és tessék... tévedtem. De miért Márk? Miért? Annyi lány van még és annyian szeretnének csak egy éjszakát eltölteni veled, akkor gondolj bele.. hányan akarnak örökre veled lenni? Nézz magadra. Dögös vagy, helyes és szexi. Ki lenne az a hülye, aki nemet mondana neked!? Sokkal jobb lányokat kaphatnál, mint én. Fölöslegesen futsz utánam. Én már lezártam ezt az ügyet. Itt egy új lehetőség arra, hogy keress magadnak valakit. Ahogy mondtam... nincs olyan lány, aki nemet mondana neked. - próbáltam ráébreszteni arra, hogy feleslegesen próbálkozik nálam. Kettőnk között már nem lesz semmi.
- De van olyan lány, aki nemet mond... te! Nem tudok továbblépni, egyszerűen nem megy! Kellesz nekem Bella... nélküled senki vagyok! Csak egy robot. Egy üres, érzelemmentes senki. Mindennap gondoltam rád a két év alatt és rájöttem, hogy jobban szeretlek a világon bárkinél. Kérlek.. adj egy esélyt! - a végét olyan hallkan suttogta, hogy azt hittem, csak képzelődöm. Az eszem azt kiabálja, hogy 'nem, felejtsd el' , de a szívem legmélyén még mindig vannak érzéseim iránta. Viszont Adam az, aki tényleg, teljes mértékben magához láncolt, ha nem is látszik. Őt szeretem és nem tehetem ezt vele.
- Sajnálom Folt... nem lehet. - nagy nehezen kinyögtem ezeket a szavakat és ki akartam bújni kezei közül, de elkapott, visszanyomott és ajkait enyémekre tapasztotta. Nem akartam visszacsókolni, ellenkeztem, mellkasát ütöttem, de meg sem érezte. Kitartóan csókolt tovább, egész testével a falhoz préselt és nyelvével bejutásért könyörgött. Továbbra is tiltakoztam, de nem engedett el. Egyik kezével tarkómnál hajamba túrt és meghúzta, úgy hogy fejem megemelkedett és itt volt az a pillanat, mikor átadtam magam neki. Nyelve rögtön táncra hívta enyémet és derekamnál fogva préselt magához. Mintha bomba robbant volna... minden eddigi érzelem köztünk felszabadult, csak az volt a különbség, hogy ő elmosolyodott közben, az én könnyeim pedig potyogni kezdtek. Maga a tudat, hogy őt csókolom és nem Adamet és az, ahogy szakított velem... minden emlékem, ami hozzá kapcsolódott, eszembe jutott. Égetett, mardosott belülről egy érzés. Csalódottság, megbántottság, de talán még egy kevés szeretet is. - Kérlek... - elváltam tőle és oldalra fordultam. Próbáltam rendbeszedni magam, ami nehezen ugyan, de sikerült. - Ami most történt... az soha nem történt meg! Oké? - kérdeztem, miközben elindultam a kocsimhoz.
- De én nem tudok úgy tenni, mintha ez soha nem történt volna meg. - elkapott és visszarántott, de én elhúzódtam tőle. - Nekem nagyon sokat jelentett ez az egész és tudom, hogy neked is, hiszen éreztem rajtad. Ne tagadd! Adj egy esélyt... csak egyet! - átkarolta derekam, de én minden erőmet összeszedve, ellöktem magamtól.
- Nem lehet Folt... Adamet szeretem! Ne rondíts bele kérlek! Lépj tovább, ha nehéz is. - kikerültem és beültem a kocsimba. Elindultam a Blue Rose-hoz, de még előtte leparkoltam egy mellékutcába, rendberaktam a fejem és próbáltam lenyugodni. Nem akarom elhinni, hogy ez velem történik.... Annyira hihetetlen, hogy pont most talál meg és pont most mondja el az érzéseit. Ha ezt még a nyáron megteszi, visszafogadtam volna, de így esélytelen...
- Sziasztok! - köszöntem a csapatnak, mikor odaértem a Blue Rose-hoz. Nagy ölelés után, már csak a másik csapatra vártunk. Kerültem Adamet, mindig beszélgettem valakivel. Sofia is csatlakozott hozzánk, hiszen ő is közénk tartozik. Ráadásul mikor elmeséltem neki, hogy mit művelt a másik csapat, kifejezte nemtetszését egy igen erős káromkodással. - Sofi mesélnem kell valamit. - a lehető legkomolyabb arckifejezéssel néztem rá, ő meg azonnal félrehúzott a többiektől és érdeklődve hallgatott. Minden elmeséltem neki, amit Folt mondott vagy tett.
- Bella... te vonzod az ilyet. - ingatta fejét, én meg megvontam vállaimat. Nem én akartam így, elhiheti. - Adam tud róla? - ez volt a következő kérdése, mire én kezdtem el rázni a fejem. - De el akarod mondani neki, ugye? - tette fel azt a kérdést, amire nem tudtam a választ. El akarom mondani neki, persze... de mi van ha úgy gondolja, hogy a múltam miatt nem lehet köztünk semmi? De ha meg nem mondom el, akkor meg a titkolózás miatt marad ennyiben a kapcsolatunk és ezt se akarom...
- Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. - sóhajtottam egy nagyot, ő meg adott egy fejbeket. - Jó.. a verseny után elmondom neki. - ahogy ezt kijelentettem, elmosolyodott, én meg a fejemhez kaptam. - Tudtad, hogy ez fájt? - dorgálón néztem rá, az ő arcára meg egy gonosz vigyor kúszott, mire szúrós szemekkel válaszoltam. Elnevettük magunkat, majd visszaslattyogtunk a többiekhez, akikkel már az ellenfél is ott volt. Beálltunk a csapathoz, majd ránéztem a másikakra. De ebben a pillanatban elkezdett esni az eső, mire mi összemosolyogtunk, mert már tudtuk, hogy mit táncolunk és ez esővel jobban néz ki. - Na, akkor kezdhetjük? - vigyorogtam át Folték csapatára, ők meg vonakodva bólintottak. Kíváncsi leszek, mit alkotnak.. - Brandon!!! - kiabáltam el magam, ő meg felnyitotta a kocsija csomagtartóját, amiben egy egész Dj pultot megszégyenítő technika volt. - Ti kezdtek! - kacsintottam a délutáni bunkó dögre, ő meg picit mintha megszeppent volna. Szerintem az eső teszi...
Mi hátrébb álltunk és figyeltük, hogy mit alakítanak. Próbáltak valami tánc félét mutatni, de nem ment nekik. Az egyik nyafogott a haja miatt, a másik a cipője miatt, a harmadik meg egész egyszerűen kiállt, hogy ő esőben nem táncol. Folt szemei végig rajtam időztek, de én nem tartottam a szemkontaktust. Úgy meg pláne, hogy Adam átkarolt hátulról és egy puszit nyomott nyakamba.
- Szerintem nyertünk. - arcán széles mosoly volt, nekem pedig pillangóim örömtáncot jártak.
- Szerintem is. - nyomtam egy puszit arcára. - Majd ha ezt lerendeztük, beszélnünk kell. - megfordultam karjaiban és ő érezte, hogy ennek a mondatomnak komoly súlya van. Bólintott egyet és láttam rajta, hogy megcsókolna, de nem tette, aminek örültem.
- Mond el most... ők még úgy is szerencsétlenkednek egy sort. - fogta meg kezem és arréb húzott a többiektől. Ahogy haladtunk, láttam, hogy szép számban gyűltek össze az emberek megnézni, hogy mi van itt és láttam a nézők között az ofőnket, egy-két tanárt és az igazgatót is. Kíváncsi vagyok, hogy ezért kapunk-e valamit... - Ha a Folt ügyről akarsz beszélni, akkor láttam... - hirtelen fel sem fogtam, mit is mondott. Csak álltam és néztem. Látta!? Mi van!? És ha ő ezt látta, akkor miért ölelgetett? Na... lemaradtam... - Gondoltam elmegyek érted, hogy együtt jöjjünk erre az akármire, de mikor odaértem, az a gyerek már ott volt. Láttam a csókot és az azutáni jelenetet.... - ahogy beszélt, nem akartam elhinni, hogy milyen nyugodtság árad hangjából. Mintha nem is az-az Adam lenne, aki tegnap még problémázott, mert megcsókoltam Jensent. Mi történt itt? - Bella.. - emelte fel fejem és belenéztem csillogó szemeibe. Mosolygott, amit nem tudtam hova rakni... - Tudtam, hogy nehéz dolog lesz téged megnyerni és azt is tudtam, hogy küzdenem kell majd azért, hogy mellettem tartsalak. De hallottam azt is, hogy mit mondtál a srácnak. - jelentőségteljes pillantást vetett rám és itt már mindent értettem. Halvány mosolyt varázsoltam arcomra.
- Szerintem bizonyítottam már, hogy engem más srác ÚGY soha nem fog érdekelni, mint te. Fogalmam sincs, hogy ezt mivel és hogyan érted el, de ez van... Se Jensenre, se Foltra, se senkire nem tudok pasiként nézni, csak rád. És érezd magad megtisztelve, mert mással nem voltam még így sose. A csók és Folt és a hülyeségei, amiket mondott, mind csak szavak számomra és rossz emlékek. Örülök neki, hogy hallottad, mit mondtam és tudod, hogy mi is van, mert ha ez az egész bekavart volna, én most őrjöngenék. Elegem van már abból, hogy nem jöhet egyenesbe semmi, mert mindig akad valaki, aki belerondít. Legyen az egy hülye fogadás, egy pasi vagy egy ex... Mindegy mi, de mindig van valami és ezt unom. Egy valamit szeretnék, hogy legyen valaki, aki feltétel nélkül szeret... mást nem! De ez nem jöhet össze ilyen hülyék miatt... - biccentettem Márk felé, akik úgy döntöttek, hogy inkább vereséget szenvednek, de nem táncolnak esőben... Félreálltak és inkább várták, hogy mi mit csinálunk.
- Ne hagyjuk, hogy beleszóljanak. - Adam magához húzott, mire felnéztem szemeibe. - Tudod mi az, amit mindig is ki akartam próbálni? - suttogta a szavakat, meleg lehelete csikizte arcom és átjárt a melegség. Kíváncsi pillantásomat látva el akarta mondani, de Sofia odajött és visszarángatott minket a csapathoz egy "Majd később enyelegtek" szöveg kíséretében.
- Na ennyi volt?? Erre veritek magatokat? Ezért volt nagy az arcotok a táncteremben? Remek... ügyesek vagytok! Ez csak eső... nem sósav vagy láva, hogy félni kellene tőle. De ha ti nem, akkor majd mi megmutatjuk, hogy mi az a tánc... Mehet srácok? - körbenéztem és mindenhonnan mosolygó és magabiztos arcok köszöntek vissza rám. Tudtam, hogy elég egy embernek elkezdenie egy mozdulatsort, a többiek tudni fogják a többit. Elég összeszokott társaság vagyunk már az ilyenhez. - Akkor hajráááá!!!! - elkiabáltam magam, Brandon már adta is a zenét, mi meg átfutottunk a tömeg másik oldalára, de ezt szinte senki nem látta, mert lekapcsoltuk az összes villanyt. Még szerencse, hogy sokan jöttünk. - A lényeg, hogy valami mindig kezdjen bele valamilyen koreográfiába és mi megyünk utána... ennyi.. - még gyorsan adtunk Adammel pár tanácsot és már kezdtük is.
- Ezt akartam kipróbálni.. - a végén magához rántott Adam és ajkait enyémekre nyomta. Ez hiányzott nekünk egész nap. Kíváncsi leszek meddig játszuk ezt a "Randizzunk, mert különben túl gyors lenne" dolgot.. Az eső perzselte bőrömet és minden porcikámmal kívántam őt. Körülöttünk mindenki tapsolni és fütyülni kezdett, mire mosolyogva elváltunk egymástól. Tekintetem pár másodpercre összeakadt Foltéval. Láttam rajta a csalódottságot, de valahogy nem foglalkoztatott annyira. Egy halvány mosolyt küldtem felé, majd a következő pillanatban megkapaszkodtam Adamben, mert a csapattagok a nyakamba ugrottak.- Megcsináltuuuuk!!!!! - őrjöngött Sofi, én meg jó szorosan magamhoz öleltem. Igen, tényleg! Valóban megcsináltuk!!! A csapatunk szó szerint ki kelt magából. Mindenki táncikált, énekelt és csak szimplán jó kedvünk volt.
- Sofia Boutella, Isabella Blake és Adam Gray! - hallottuk meg az izgazgató hangját, mire egyszerre fordultunk meg. Az ofőnk, a diri és még egy-két tanár a sulinkból minket nézett és az se zavarta őket, hogy teljesen eláztak. Jasmine szemében láttam a büszkeséget és biztos voltam benne, hogy ő mellettünk áll. - Fogalmam sincs, hogy kinek jutott eszébe ez a hülyeség. Ezzel a cselekedettel az iskolánkat képviseltétek és nem mást... A mi nevünkhöz kapcsolják majd a történteket. És tudjátok mit mondok erre? - a hangjából ítélve, nagyon nem tetszett neki ez a kis jelenet. Már vártam, hogy mondja, kicsap minket a suliból vagy egyéb hasonló és akkor.... - Azt, hogy fantasztikus volt!! Amit láttunk tőletek, azt eddig még senki nem csinálta meg... Bátran kiálltatok mindenféle koreográfia nélkül és csak táncoltatok. Látszik, hogy a csapat összekovácsolódott és mertek bízni a másikban. A technika néhol még nem volt pontos, de legelső próbálkozásnak tökéletes!! És igen... lesz még több is! Remek ötletet adtatok, amit holnap hallhattok is az iskolában, de most siessetek haza, mert betegek lesztek és holnap szükségem van mindenkire! - ahogy ezeket mondta, újra őrjöngtünk és csináltunk egy hatalmas csapatölelést. - Szép volt! - ölelt át minket az ofő is, mire bevettük a körbe és ugráltunk egy sort. Annyira jó érzés, hogy a tanári kar is elismer minket, hogy azt el sem tudom mondani!!
- Gyere! - fogta meg kezem Adam és a kocsija felé húzott. Itt már csak az a baj, hogy az én autóm nem maradhat itt...
- Te figyelj csak... én is kocsival jöttem és nem hagyom itt. - Adam bólintott, hogy értette, így először az én járgányomhoz igyekeztünk. Alig értem oda, csörgött a telefonom, amit kikaptam zsebemből, de az eső miatt csúszott a kezem és mire felvettem volna, elhallgatott. Úgy voltam vele, hogy majd visszahívom, bárki is az. Épp beszálltam volna, mikor újra keresett valaki. Adam vette fel.
- Igen? Bella telefonja. - beszélt, miközben én fűtést kapcsoltam a kocsiban. - Nem.. Adam. - ránéztem és arcáról értetlenség tükröződött. - Jess... lassabban! Mi történt? - összeráncolta szemöldökeit és úgy nézett rám, mintha rémet látna. - Azonnal ottvagyunk! - kinyomta, kihúzott, átültetett az anyós ülésre, beült a volán mögé és meg sem szólalt, csak gyors vágtában elindultunk.
- Adam.. mit mondott Jess? Hova megyünk? Mondj már valamit!!! - aggódva néztem rá, mire ő nyelt egyet és bűnbánón nézett rám. - Adam bökd már ki az isten szerelmére! - most már kiabálam vele.
- Édesanyádat megtámadták az utcán és kórházban van... - ahogy kimondta, fordult egyet velem a világ. Csak meredtem magam elé és nem akartam elhinni, amit mondott. Megtámadták? Ki? Kórházban? Ugye nem súlyos.... Istenem, nem hiszem el..
Adam, kezét nyugtatón térdemre helyezte, de nem tudtam figyelni rá. Csak azon járt az eszem, hogy ne legyen semmi komoly baja anyunak. Ezt nem érdemli meg. Lehet, hogy nem mindig volt a legtökéletesebb anyuka, de akkor se ez jár neki. Ahogy leparkoltunk a kórház előtt, kiugrottam és berohantam az épületbe. A recepción alig akarták megmondani, hogy melyik kórteremben fekszik anya, de nagy nehezen közölték. A liftet se vártam meg, elindultam felfelé a lépcsőn és kettesével szedtem a fokokat. A másodikon ott volt apu, Jess, Jared és Maria is. Ahogy odaértem, Jess a nyakamba borult, mire én szorosan fogtam magamhoz.
- Mi történt pontosan? - kérdeztem, mire apu jött oda hozzám és elmondta, hogy anya épp a bíróságról jött ki, mikor pár suhanc elkapta és megverte, mert nem az apjuk ügyvédje volt... Az egyik keze eltört, de hál isten más komolyabb baja nincs. Picit fellélegeztem, de attól még aggódtam érte, hisz eszméletlen volt...
- Biztos csak ennyi a gond? Miért nem ébred fel? - apu felsóhajtott.
- Fogalmam sincs, erről nem beszélnek az orvosok... - láttam rajta, hogy nagyon fáj neki ezeket a szavakat kimondani. Hallani is szörnyű... Adam mögém állt és átkarolta hasam, mire megfordultam karjaiban és fejem mellkasába fúrtam.
- Adam... menj vissza a kocsidért, nem maradhat ott. - felnéztem szemeibe, ő pedig megrázta fejét.
- Sokkal fontosabb vagy nekem, mint az a jármű. Veled maradok. - szorosan magához ölelt, én pedig nem tudtam, hogy háláljam meg ezt neki. Karjai között biztonságban éreztem magam, de ahogy elengedett, engem is átjárt a félelem és az aggódás, vajon mi van anyuval? Miért nincs ébren? Mi történt valójában? Sétálgattunk fel s alá, mikor végre kijött a doki anyu kórterméből. Végignézett a társaságon és szólásra nyitotta száját.
- Önök bizonyára Mrs. Blake rokonai. - megállt előttünk, mire mi bólintottunk. Adam kezét nyugtatón derekamra helyezte, én pedig tovább figyeltem az orvosra. - Sajnos rossz hírt kell közölnöm magukkal. Azt biztos tudták mindannyian, hogy Mrs. Blake terhes volt. Sajnálatos módon az ütések erőssége miatt elvetélt és ha ez még nem lenne elég, belső vérzése van, ami azt jelenti, hogy pár napig kómában kell tartanunk. Mi minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni azért, hogy a hölgy felépüljön, de arra kérjük önöket, hogy ha felébred, legyenek mellette, mert egy gyerek elvesztése a legfájdalmasabb dolog egy anyának, még így is, hogy meg se születhetett. A többit bízzák ránk, a legjobb kezeléseket kapja majd. - ahogy elregélte mondandóját, már el is sietett. Csak álltam ott lesokkolva... Anyu terhes volt? Terhes volt és nem mondta el? Ráadásul kómába lesz pár napig? Mi jöhet még?
- Apu...Anyu tényleg..? - Jess próbált rákérdezni, de a könnyek megakadályozták. Apának annyi ereje se volt, hogy beszéljen, így csak bólintott. Jared kézen fogta Jesst és közölte, hogy hazaviszi. Apu hálás volt érte, ők pedig nagy nehezen el is indultak. Jessica maradni szeretett volna, de ezt egyikünk sem engedte meg neki. Megbeszéltük Jareddel, hogy vele marad addig, amíg szükséges. Maria is visszament velük, mondván, hogy összekészít pár dolgot, amire majd Anyunak szüksége lesz ha felébred.
- Apa, gyere. Menjünk haza, holnap reggel visszajövünk. - próbáltam hazarángatni, de nem sikerült. Sehogyse...
- Nem megyek. Már kértem egy szobát itt a folyosó végén. Nem érdekel semmi most, csak az, hogy jobban legyen és hogy mellette legyek! Nem hagyhatom magára. Viszont Bella, neked haza kell menned... holnap iskolába kel lenned neked is és Jessicának is. Kérlek... Azzal segítetek a legtöbbet, ha most hallgattok rám. - egy összetört férfit láttam magam előtt. Még soha nem volt ilyen.. SOHA! Jó szorosan magamhoz öleltem, hogy érezze, mi itt vagyunk neki bármi legyen! Nyomott egy puszit homlokomra, majd Adammel kézen fogva elindultunk haza. Kiérve még mindig esett az eső, nekem pedig eszembe jutott Adam autója.
- Figyelj... menjünk el a kocsidért, onnan pedig haza. - felé fordultam, ő pedig nem vitatkozott, aminek örültem. Beültünk és vissza mentünk a Blue Rose mellé. Átültem a volán mögé, Adam pedig a saját kocsijába és megbeszéltük, hogy hozzánk megyünk. Ahogy a házunk elé értem, kinyitottam a kaput és behajtottunk a feljáróra. Én leparkoltam a garázsban, Adam pedig az udvaron. Besiettünk a házba és rögtön Jesst kerestem. A konyhában találtam rá egy pohár forró tej mellett. Odarohantam hozzá és megöleltem. Tudtam, hogy őt is nagyon megviseli ez az egész, csakúgy, mint mindenkit. - Nyugalom. Rendbe fog jönni! - bátorítón néztem rá és bíztam benne, hogy igazat mondok. Bólintott, megitta a tejet és elindult fel az emeletre.
- Bella. Édesanyád erős nő, a szervezete megbirkózik ezzel, hidd el! - állt elém Adam, mire felnéztem szemeibe. Valami különöset láttam bennük. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mit... Láttam, hogy őt is ugyanúgy mélyen érintette az ügy. Láttam, hogy sajnálja. De láttam azt is, hogy csak miattam van itt. Azt, hogy szeret...
- Adam kérlek maradj itt éjszakára. - szinte végig se mondtam kérésem, ő bólintott. Picit megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül lennem. Felpipiskedtem magam és nyomtam egy puszit arcára, majd bezártuk a bejárati ajtót és feljöttünk az emeletre. Egy gyors zuhanyzás után, ledőltem az ágyamba és gondolkodni kezdtem. Ma annyi, de annyi minden történt velem, hogy ha ezt más mesélné nekem, nem hinném el. Ennyi érzelem egy napra... túl sok!! - Soha nem lehet egy nyugis napom. Soha... - bújtam közelebb Adamhez, mikor befeküdt mellém. - Remélem, hogy anyu hamarosan jobban lesz. Meg hogy Folt leakad rólam... - a végét már csak azért hoztam fel, hogy tudjam valójában úgy gondolja a dolgokat, mint ahogy délután mondta.
- Biztos vagyok benne, hogy anyukád meggyógyul! A Folt ügyről meg csak annyit, hogy te az enyém leszel, teszek róla. Esélye nincs! - ahogy kimondta, elfogott egyfajta boldogság. Elszánta magát, azt már biztos.
- Nem leszek... - ahogy ezt kijelentettem, karja megfeszült körülöttem és a levegő is más lett köztünk. Feszült volt és tudtam, hogy nem érti miért mondom ezt. Meg ha így gondolom, akkor mit keres az ágyamban... - Azért nem leszek, mert már a tiéd vagyok. - itt volt az a pillanat, hogy kifújta a bent tartott levegőt és fölém magasodott. Arcán láttam a boldogságot és ez engem is melegséggel töltött el.
- Most ha a mai nap másképp alakult volna, kérdeznék valamit, de inkább máskorra halasztom. Viszont ezt nem... - azzal megcsókolt. Elmosolyodtam, ő pedig nyomott egy puszit orromra, majd visszafeküdt mellém és átkarolva magához húzott. Hamar elaludt, de nekem ez már nem ment ilyen könnyen. Jó pár órán keresztül néztem nyugodt arcát, mire nekem is sikerült az álmok világába kerülnöm.
- Adam... menj vissza a kocsidért, nem maradhat ott. - felnéztem szemeibe, ő pedig megrázta fejét.
- Sokkal fontosabb vagy nekem, mint az a jármű. Veled maradok. - szorosan magához ölelt, én pedig nem tudtam, hogy háláljam meg ezt neki. Karjai között biztonságban éreztem magam, de ahogy elengedett, engem is átjárt a félelem és az aggódás, vajon mi van anyuval? Miért nincs ébren? Mi történt valójában? Sétálgattunk fel s alá, mikor végre kijött a doki anyu kórterméből. Végignézett a társaságon és szólásra nyitotta száját.
- Önök bizonyára Mrs. Blake rokonai. - megállt előttünk, mire mi bólintottunk. Adam kezét nyugtatón derekamra helyezte, én pedig tovább figyeltem az orvosra. - Sajnos rossz hírt kell közölnöm magukkal. Azt biztos tudták mindannyian, hogy Mrs. Blake terhes volt. Sajnálatos módon az ütések erőssége miatt elvetélt és ha ez még nem lenne elég, belső vérzése van, ami azt jelenti, hogy pár napig kómában kell tartanunk. Mi minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni azért, hogy a hölgy felépüljön, de arra kérjük önöket, hogy ha felébred, legyenek mellette, mert egy gyerek elvesztése a legfájdalmasabb dolog egy anyának, még így is, hogy meg se születhetett. A többit bízzák ránk, a legjobb kezeléseket kapja majd. - ahogy elregélte mondandóját, már el is sietett. Csak álltam ott lesokkolva... Anyu terhes volt? Terhes volt és nem mondta el? Ráadásul kómába lesz pár napig? Mi jöhet még?
- Apu...Anyu tényleg..? - Jess próbált rákérdezni, de a könnyek megakadályozták. Apának annyi ereje se volt, hogy beszéljen, így csak bólintott. Jared kézen fogta Jesst és közölte, hogy hazaviszi. Apu hálás volt érte, ők pedig nagy nehezen el is indultak. Jessica maradni szeretett volna, de ezt egyikünk sem engedte meg neki. Megbeszéltük Jareddel, hogy vele marad addig, amíg szükséges. Maria is visszament velük, mondván, hogy összekészít pár dolgot, amire majd Anyunak szüksége lesz ha felébred.
- Apa, gyere. Menjünk haza, holnap reggel visszajövünk. - próbáltam hazarángatni, de nem sikerült. Sehogyse...
- Nem megyek. Már kértem egy szobát itt a folyosó végén. Nem érdekel semmi most, csak az, hogy jobban legyen és hogy mellette legyek! Nem hagyhatom magára. Viszont Bella, neked haza kell menned... holnap iskolába kel lenned neked is és Jessicának is. Kérlek... Azzal segítetek a legtöbbet, ha most hallgattok rám. - egy összetört férfit láttam magam előtt. Még soha nem volt ilyen.. SOHA! Jó szorosan magamhoz öleltem, hogy érezze, mi itt vagyunk neki bármi legyen! Nyomott egy puszit homlokomra, majd Adammel kézen fogva elindultunk haza. Kiérve még mindig esett az eső, nekem pedig eszembe jutott Adam autója.
- Figyelj... menjünk el a kocsidért, onnan pedig haza. - felé fordultam, ő pedig nem vitatkozott, aminek örültem. Beültünk és vissza mentünk a Blue Rose mellé. Átültem a volán mögé, Adam pedig a saját kocsijába és megbeszéltük, hogy hozzánk megyünk. Ahogy a házunk elé értem, kinyitottam a kaput és behajtottunk a feljáróra. Én leparkoltam a garázsban, Adam pedig az udvaron. Besiettünk a házba és rögtön Jesst kerestem. A konyhában találtam rá egy pohár forró tej mellett. Odarohantam hozzá és megöleltem. Tudtam, hogy őt is nagyon megviseli ez az egész, csakúgy, mint mindenkit. - Nyugalom. Rendbe fog jönni! - bátorítón néztem rá és bíztam benne, hogy igazat mondok. Bólintott, megitta a tejet és elindult fel az emeletre.
- Bella. Édesanyád erős nő, a szervezete megbirkózik ezzel, hidd el! - állt elém Adam, mire felnéztem szemeibe. Valami különöset láttam bennük. Nem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mit... Láttam, hogy őt is ugyanúgy mélyen érintette az ügy. Láttam, hogy sajnálja. De láttam azt is, hogy csak miattam van itt. Azt, hogy szeret...
- Adam kérlek maradj itt éjszakára. - szinte végig se mondtam kérésem, ő bólintott. Picit megkönnyebbültem, hogy nem kell egyedül lennem. Felpipiskedtem magam és nyomtam egy puszit arcára, majd bezártuk a bejárati ajtót és feljöttünk az emeletre. Egy gyors zuhanyzás után, ledőltem az ágyamba és gondolkodni kezdtem. Ma annyi, de annyi minden történt velem, hogy ha ezt más mesélné nekem, nem hinném el. Ennyi érzelem egy napra... túl sok!! - Soha nem lehet egy nyugis napom. Soha... - bújtam közelebb Adamhez, mikor befeküdt mellém. - Remélem, hogy anyu hamarosan jobban lesz. Meg hogy Folt leakad rólam... - a végét már csak azért hoztam fel, hogy tudjam valójában úgy gondolja a dolgokat, mint ahogy délután mondta.
- Biztos vagyok benne, hogy anyukád meggyógyul! A Folt ügyről meg csak annyit, hogy te az enyém leszel, teszek róla. Esélye nincs! - ahogy kimondta, elfogott egyfajta boldogság. Elszánta magát, azt már biztos.
- Nem leszek... - ahogy ezt kijelentettem, karja megfeszült körülöttem és a levegő is más lett köztünk. Feszült volt és tudtam, hogy nem érti miért mondom ezt. Meg ha így gondolom, akkor mit keres az ágyamban... - Azért nem leszek, mert már a tiéd vagyok. - itt volt az a pillanat, hogy kifújta a bent tartott levegőt és fölém magasodott. Arcán láttam a boldogságot és ez engem is melegséggel töltött el.
- Most ha a mai nap másképp alakult volna, kérdeznék valamit, de inkább máskorra halasztom. Viszont ezt nem... - azzal megcsókolt. Elmosolyodtam, ő pedig nyomott egy puszit orromra, majd visszafeküdt mellém és átkarolva magához húzott. Hamar elaludt, de nekem ez már nem ment ilyen könnyen. Jó pár órán keresztül néztem nyugodt arcát, mire nekem is sikerült az álmok világába kerülnöm.
ui: Tényleg sajnálom a sok késést, de se ötletem, se időm nem volt írni... :/// itt a suli vége, hajtás van, ráadásul érettségizek infóból is, úgyhogy ... :) De mindegy.... remélem olvasható lett! :)
Zsó. xx :) ♥
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése